A nyaralósan lazára vett napom után végre energiával telve ébredtem. Kipattantam az ágyból, lendületből kitártam a teraszajtót, elém tárult az Akabai-öböl, Eilat (Izrael), és Akaba (Jordánia) városának csodálatos panorámája. Az idő reggel negyed nyolc felé járt, büszkén feszítettem a teraszon annak tudatában, hogy sikerült ilyen korán összeszednem magam, így időben vághatok neki a kalandoknak. Remek időt fogtam ki, tiszta égbolt, ragyogó napsütés, kellemes 29 fok, mi kell még egy jó sivatagi túrához?
Reggelire gyorsan bedobtam egy fonnyadt bagelt, amit előző nap méregdrágán vettem egyik városszéli szupermarketben, majd becsomagoltam néhány dolgot egy kis hátizsákba, amit szükségesnek véltem egy egész napos kiruccanáshoz. Beleértve azt a nagyjából 5-6 liter vizet, ami szó szerint életbevágóan fontos a sivatagban.
A szállásról kifelé tartva összefutottam vendéglátómmal, aki lelkesedésemet látva kíváncsian érdeklődött arról, hogy ugyan mit is tervezek mára ilyen nagy lendülettel? Sietősen felvázoltam neki az aznapra tervezett programjaim, miszerint kint töltöm a napot a sivatagban, végigmegyek a Vörös kanyon egyik túraútvonalán, majd onnan elkocsikázok a Timna völgyig, és megpróbálom felfedezni a park leglátványosabb helyeit és sziklaképződményeit. Meg ami még közben útba esik. Láthatóan elkerekedtek a szemei.
- Nem vagy egy kicsit elkésve az indulással? Mindjárt reggel 8. De te tudod.. - jött a csodálkozó válasz, majd minden további magyarázat nélkül a félbolondoknak járó szánakozó mosollyal utamra bocsájtott.
Jogos az észrevétel. Mikor is menjünk túrázni a sivatagba, ha nem a nyár közepén, a legnagyobb hőségben. Akkor igazán autentikus az élmény, ha tűz a nap és alig esik 45-50 fok alá a hőmérő higanyszála - ha már egyáltalán. Pont ezért indultam neki magamhoz képest korán, de utólag belegondolva, nyáron nincs az a időpont, ami elég korai a sivatagban bolyongáshoz.
Vörös kanyon
A Vörös kanyon (Red Canyon) Eilattól autóval fél óra és nagyjából 20-25 kilométer északra a 12-es út mellett. Sokaknak onnan is ismerős lehet, hogy ez az út vezet az Ovda katonai repülőtérhez is, ahova a Wizzair és Ryanair menetrendszerű eilat-i nyaralós járatai érkeztek (mondjuk azóta már bezárt, és a funkcióját átvette az újonnan épült Ramon Internetional Airport, ami sokkal közelebb van a városhoz a 90-es út mentén). A kanyonhoz kijutni busszal vagy autóval lehetséges. A buszos utazást kicsit jobban meg kell tervezni, a központi pályaudvaron érdemes érdeklődni arról, hogy melyik járat mikor indul, és persze mikor jön visszafelé. Nem lehet túl nagy élmény órákat várakozni egy buszra a pusztító hőségben a senki földjén. A 12-es út közvetlenül az egyiptomi határ mellett kanyarog, szinte karnyújtásnyi távolságban a két országot elválasztó szögesdrót kerítés mellett, néhol még az egyiptomi határvédelmi katonai létesítmények is látszanak. A sziklás hegyvidéki-sivatagi táj és a kiszáradt vízmosások (Wadik) képe viszont lebilincselő.
A város irányából érkezőket az út mellett egy viszonylag kicsi és jelentéktelen jelzőtábla informálja arról, hogy merre kell lefordulni a kanyon felé, de könnyű elhajtani mellette, ha az ember figyelmét eltereli a környezet. A tábla által jelzett sziklás-földes út nagyjából 1-1,5 kilométer hosszan kanyarog a sivatag mélyére. Igyekeztem lassan hajtani, hogy a gödrök és a felpattanó kövek ne tegyenek túl nagy kárt a bérelt autóban. A rázós útszakasz egy parkolónak kialakított kis völgyben ér véget. Nem jelentett túl nagy gondolt helyet találni, aznapra valószínűleg én voltam az egyetlen bolond, aki mindenáron itt akart hőgutát kapni. A parkoló környékén kis tűzrakó helyeket alakítottak ki, kempingezni is lehet itt, ha valaki éppen arra vágyik, hogy a sivatagban töltse az éjszakát.
A kanyon felé vezető ösvény bejáratánál egy nagyobb információs tábla fogadott a környék térképével és egy rakás instrukcióval, hogy mire kell odafigyelni a sivatagban, és miben lehet potenciálisan elhalálozni. Egy része kifejezetten Darwin-díjra pályázóknak íródhatott. Jófejség, hogy a felkészületlen túrázók számára a tábla oldalán elhelyezett fémdobozban összehajtható és elvihető kis térképeket helyeztek el két nyelven. Aztán még egy tábla, ami arra figyelmeztet, hogy sötétedés után lehetőleg ne menjünk tovább. Biztató kezdet.
Magamhoz vettem egy térképet és elindultam az ösvényen. Eleinte lankás dombokon haladtam keresztül, sziklás-kavicsos talajon. Már itt sem szerencsés papucsban vagy szandálban sétálgatni, mert az apró kövek élesek és szúrósak, és rögtön az ember talpa alatt kötnek ki. Túrázók beszámolói alapján a környéken gyakran össze lehet futni a sziklákon élő sivatagi kecskékkel vagy gazellákkal, még szirti borz családokkal is, de sajnos nekem nem volt szerencsém egyikhez sem. Lehet a túl nagy hőség volt az oka, bár ekkor még csak 32-33 fok közé emelkedett fel a hőmérő higanyszála. A táj csodálatos, szinte marsbéli, a sárgás-vöröses-barnás színskála szinte minden árnyalata megtalálható. Szokatlan a fülnek, és szinte félelmetes is az a csend, ami itt fogadott, csak a szél és egy-egy ragadozómadár hangja törte meg az idillt.
Viszont a színek és a formák szemet gyönyörködtetőek, a látvány minden fáradtságot megér. Néhol olyan érzésem volt, mintha 127 óra című film helyszíneit látnám. A - szó szerint - szűkebb értelemben vett kanyon hossza nagyjából 300 méter lehet. Érdemes a zöld nyomvonalat tovább követni, ami a leglátványosabb részen, ami a víz által kimosott szurdokvölgy mélyén halad végig. A vörös sziklafalak között keskeny réseken, sziklahasadékokon, sokszor csak 1-2 méter szélességű “folyosókon” vezet át az út. Készüljünk fel arra, hogy több helyen mászni kell, a sziklafalba fém kapaszkodókat, kiállásokat, és létrákat rögzítettek. A zöld útvonal viszonylag egyszerűen bejárható, de azért egy kis ügyességet igényel. A kanyon egy kiszélesedő sziklavölgyben végződik, ahol meg lehet pihenni kicsit. Itt több opció közül is választhatunk, tovább haladunk a zöld túraútvonal hosszabbik nyomvonalán, és egy nagyobb kerülővel érünk vissza a parkolóba, ami jó 1-1,5 órával nyújthatja meg a túra időtartamát. Vissza is fordulhatunk, vaaagy.. választhatjuk a fekete jelzésű útvonalat, ami a kanyon fölött, a sziklafal mentén vezet vissza a kanyon elejéig. A zöld és fekete jelzésű ösvény a kanyon elején és végén találkozik, így gyakorlatilag egy kört írhatunk le.
A túraútvonal vissza felé vezető fekete szakasza már némileg több ügyességet és bátorságot kíván, mint a szurdokvölgy mélyén vezető út. Tériszonyosoknak nem is igazán ajánlott, sokat kell másznunk, és a sziklafalak mentén óvatosan lépkedni, jól megszorítva a fém kapaszkodókat, mert alattunk bizony mélység tátong, felülről láthatunk rá a kanyon kanyargó nyomvonalára és az aljára. Egy biztos, nem kevésbé látványos, mint a szurdokvölgy mélyén vezető útvonal. A helyiek elmondása szerint évente több alkalommal kell helikopteres mentéssel begyűjteni - ki gondolta volna, hogy főleg orosz - turistákat, akik nagy mellénnyel, jobbára strandpapucsban vágnak bele a kanyontúrába, és mennek bele rizikós helyzetekbe 1-1 jól sikerült Instagram fotó kedvéért. És ha a sérülést nem is számítjuk, egy ilyen sétarepülés a kórházig meglehetősen meg tudja terhelni az egyszerű nyaraló pénztárcáját. Főleg akkor, ha a biztosító megtagadja a kifizetést, arra hivatkozva, hogy a kanyontúra az ő szerződési feltételei szerint már extrém sportnak minősül, így az alap biztosítás nem is fedezi a költségeket.
A rövidebbik túraútvonal oda-vissza nagyjából 1-1,5 óra alatt megjárható, már ha éppen nem állunk meg lépten-nyomon gyönyörködni a környezet szépségében vagy őskori fosszíliákat keresgélni, hiszen abban is gazdag lelőhely a környék. Nekem is nagyjából ennyi időbe került végigjárnom, nem sokkal múlt el 10 óra és újra a parkolóban álltam az autó mellett.
Időben voltam, de a Timna völgy megközelítéséhez Eilat felé kellett kerülnöm, így a város felé vettem az irányt. A visszafelé vezető úton még egy megálló várt rám. Nagyjából 10 percre Eilattól található a Mount Yoash Observation Point. A hely arról híres, hogy egyszerre négy ország kilátása tárul elénk: Izrael, Jordánia, Egyiptom, és Szaúd Arábia. Meg persze a vörös tenger és a hegyvidék. A kilátó egy hegy csúcsán helyezkedik el, az útról könnyen megismerhető a rajta elhelyezett mobil vagy rádió adótornyokról. A hőségben meglehetősen megerőltető volt a meredek hegyoldal megmászása, de a kilátás mindezért bőven kárpótolt.
A Timna-völgy / Timna Park
Eilatba visszaérve rögtön ráfordultam a Holt-tenger felé tartó 90-es útra a Timna-völgy irányába. A városból kiérve az út datolyapálma ültetvények mellett halad el. Egy jelzés nélküli földúton érdemes jobbra lefordulni a Jordán határ felé és megállni egy jó tíz percre. Az Izraeli-Jordán határvonal mentén több sós vizű sekély tó található. A mesterséges tavak vízét azért párologtatják, hogy sót nyerjenek ki a vörös tengerből. A sekély tavak kapóra jönnek a minden évben erre vonuló flamingóknak, így madarak ezrei állnak meg itt rövid pihenőre az Afrikába tartó útjuk alatt. A térképen Ebrona Observation Point and Flamingos név alatt találhatjuk meg a helyet. A madarak gyönyörűek, viszont legalább annyira félénkek is, jöttömre hangosan és kelletlenül a tó másik partja felé kezdtek hátrálni, így igazán jó fényképet nem tudtam készíteni róluk. A tó másik partja pedig lőtávolságon belül van a Jordán határtól, így nem kockáztattam meg ennél jobban a flamingók megközelítését.
A Timna-völgy nagyjából 30 kilométer a várostól. A völgy területén egy hatalmas kiterjedésű természetvédelmi területet és régészeti parkot hoztak létre. A parkot jelző tábla és az út szélén álló egyiptomi szobrok mellett lefordulva hosszú kilométereket autózhatunk még egy rossz minőségű úton a park látogatóközpontjáig. Nyugtáztam, hogy itt sem lesz sorban állás, az épületben rajtam kívül csak a személyzet néhány tagja tartózkodott. A túrát már otthon úgy terveztem, hogy a jegy mellé bérlek egy komolyabb mountain bike-ot, és azzal járom be a park útvonalait ráérősen elnézelődve. Szép elképzelés, de van ami csak terv marad. Kérésemre először csak furcsán nézett rám a pénztáros, majd miután látta, hogy komolyan is gondolom, határozottan kijelentette, hogy felejtsem el. Ez nem az az évszak, amikor gyalog vagy kerékpárral lehet túrázgatni a parkban, autózzak el szépen az egyes helyszínekig, ott pedig 15-20 perces sétákkal járjak körbe, aztán adjak hálát a klímaberendezés feltalálójának. Majd a belépőjegy mellé (49 NIS - kb. 4500Ft) egy részletes túratérképet nyomott a kezembe, ami tartalmazta a park összes látványosságát, az autózható utakat és túraörvényeket, és a részéről lezártnak tekintette a tranzakciót és a beszélgetést is. Mindezt olyan határozottsággal tette, hogy eszembe sem jutott ellent mondani, visszavonulót fújtam a parkolóig.
A park területén számtalan a szél és víz eróziója alakította látványos sziklaképződmény és régészeti emlék is található. A környéken az i.e. 6. évezred óta bányásztak rezet az edomiták és az izraeliták, de a terület hosszú ideig állhatott egyiptomi fennhatóság alatt, egyes feltételezések szerint Salamon király rézbányái is itt működtek. A réz az arany mellett a korszak egyik legértékesebb ásványkincse volt, melynek birtoklása birodalmak hatalmát és gazdagságát alapozhatta meg. A környezet ismerős lehet néhány filmből, többek között itt forgatták a Rambo III. afgán sivatagban játszódó háborús jeleneteit is. Állítólag Sylvester Stallone a ragaszkodott a közel-keleti helyszínhez, mert sokkal autentikusabbnak vélte, mintha a filmet valamelyik amerikai sivatagban forgatnák le. Aztán végülis a forgatást különböző természetvédelmi okokból mégis Arizonában fejezték be. Mert ugye Afganisztánban mégsem lehetett..
Az egyes helyszíneket autóval közepesen rossz minőségű aszfaltozott és sziklás-földes utakon lehet megközelíteni, és túraösvényeken gyalog vagy kerékpárral. Tapasztalatom alapján nincs szükség terepjáróra, a legtöbb útvonal személyautóval is járható, igaz néhol óvatosan és lassan kell hajtani, hogy elkerüljük a gödrök és felpattanó kövek okozta sérülésveszélyt. A térkép alapján egész jól el lehet navigálni a völgyben, én mindent meg tudtam nézni amit szerettem volna. Az aktuális célnál leparkoltam az autót, majd 15-30 perces rövid túrákkal felfedeztem a helyszín látnivalóit, ami pont elég is volt a közel 45 fokos hőségben.
Útközben érdemes megállni legalább néhány fotóra olyan különleges sziklaképződményeknél, amiket a víz és a szél kitartó munkával alakított valamilyen jellegzetes formára. Pont olyanok, mint a felhőjáték: ki-mit látott meg éppen a bennük. Aztán ezekről a mókás asszociációkról mindjárt jól el is lehetett keresztelni őket valamilyen figyelemfelkető néven, mint a Krokodil (Crocodile), a Kacsa (The Duck), a Szfinx (The Sphinx), vagy a Spirál domb (Spiral Hill).
Néhány vörös homokkő monolitot úgy formált a szél és a vízpára elegye, hogy a szikla alsó felét gyorsabban erodálta, így óriási gombához hasonló képződmények jött létre. A park területén több ilyen különleges és ritka szikla található. Ezek közül a legismertebb a fantáziadús Gomba (The Mushroom) elnevezéssel megjelölt formáció. A gomba kalapja alatt gyakran Dorkászgazellák hűsölnek, nekem is sikerült éppen egy csapattal összefutnom, akik jöttömre először csak kíváncsian figyeltek, majd felpattantak, és a rettentő veszély elől egy közeli sziklára menekülve kerestek új megfigyelőpontot. Nagyon nem futottak messzire, ahogy távolodtam, úgy foglalták el újra kényelmes helyüket a szikla árnyékában. A parkoló felé vezető ösvény mentén egy ősi rézérc olvasztó, egy raktár, és egy vallásos szertartásokhoz használt oltárnak a romjai is láthatók.
A völgy nyugati sziklafalai mentén több látványos sziklaboltív (The Arches) is található. Az egyik legnagyobbhoz egy szűk sziklaszoroson keresztül vezet felfelé az út. Kicsit hasonlít a Vörös kanyonhoz, itt is kapaszkodók és létrák segítik a mászást. Az ív közepére állva remek fotókat lehet készíteni, már persze ha van aki asszisztál hozzá. Én társaság híján "sajnálatomra" ismét lemaradtam egy népszerű Instagram kompatibilis fotó elkészítésének lehetőségéről.
Érdemes a környék felfedezésére egy kicsit több időt szánni. A kanyon lábánál ókori rézbányák kis aknái és olvasztóüregei találhatók. Ha figyelmesen körbenézünk a kanyon falán sziklarajzok sokaságát fedezhetjük fel. A sziklarajzok elkészültéhez számtalan birodalom járult hozzá az évezredek során. Vegyesen találhatunk írásjeleket a rómaiak -, vagy a völgy életét megörökítő eseményeket az egyiptomi birodalom korából. A leghíresebb a The Chariots elnevezésű sziklarajz, ami egyiptomi harci szekereket és fegyveres emberalakokat ábrázol vadászat közben. A régészek sok fontos és érdekes információt nyertek az i.e. 12-14. századból származó ábrázolásokból az itt élő különböző kultúrák szokásairól, életmódjáról, és a völgy ekkori élővilágáról. Egy ilyen sziklarajzból derült ki az is, hogy a gazellákon és kecskéken kívül valaha struccok is éltek a területen.
A sziklák eróziója ezen a területen már annyira előrehaladott, hogy a közelben található bányajáratokhoz (Ancient Mines) már félig-meddig homokdűnéken kellett átverekedni magamat. A hőség és a süppedős homok kombinációja alaposan kivette belőlem az energiát, de mégis megérte végig szenvedni az utat. A barlangszerű járatok valójában rézkori bányák aknái, ezek a világ legrégebben ismert tárnarendszerei. A járatokba akár mélyen is be lehet menni, de én igyekeztem nem túl nagy kockázatot vállalni a felfedezéssel, mielőtt egy posztumusz leforgatott "B" kategóriás sivatagi monodráma főszereplőjévé válnék. A völgy területén akár több ezer ma már betemetett üreg és tárna található. A réz a mai napig sem ritka látvány a környéken, a kékes-zöldes árnyalatban elszíneződött homok, kavicsok, vagy rétegek a sziklákban, mind-mind a fém jelenlétére utalnak. A réz kinyerése érdekében a rézércet tartalmazó zöldes köveket 1200 Celsius-foknál magasabbra kellett hevíteni, amit két ember által lábbal hajtott kezdetleges kohókban végeztek el. A történészek szerint a munka nagy részét rabszolgákkal végeztethették. Belegondolni is szörnyű, hogy milyen kemény munka lehetett a sziklákból kézi erővel kivájni az aknákat, majd a kitermelt ásványokból magas hőfokon kiolvasztani a rezet a száraz és forró sivatagi körülmények között.
A völgy egyik legjellegzetesebb sziklaformái a már távolról is felismerhető Salamon oszlopai (Salomon's Pillars). A három oszlop gigantikus méretű, tiszteletet parancsolóan magasodnak az ember fölé. A pillérek között egy lépcsősor és ösvény vezet felfelé, majd egy sziklapárkányra, ahonnan szép kilátás nyílik a völgyre és völgyet határoló hegyvonulatra. A sziklafal másik oldalán ereszkedhetünk le a pillérek mögött. Közvetlenül a lejárat mellett egy egyiptomi szentély romjait tárták fel a régészek. A templomot a tehénfejű Hathor Istennőnek, az egyiptomi bányászok védelmezőjének szentelték fel. A romok az i.e. 14. századból, I. Széthi fáraó uralkodásának korából maradtak fent.
Az oszlopok előtti területen rendszeresen tartanak rendezvényeket, koncerteket. Naplemente után hatalmas reflektorokkal és változatos színekkel világítják be a pilléreket, amik ilyenkor földöntúli látványt nyújtanak az sötét sivatagi éjszakában. A korábban interneten látott képek alapján kicsit sajnáltam, hogy nem lehet részem ilyen élményben. Mégis sikerült belebotlanom egy rendezvény előkészületeibe. Először kicsit bosszankodtam, hogy elrontják a sivatagi panorámát és kilátást az oszlopok tetejéről, nem is tudtam mire vélni az építés alatt álló fekete és fehér platformok funkcióit, de aztán lassan megvilágosodtam. Esküvőre készültek a sivatagban. A fehér platform szolgáltatta a helyszínt a szertartáshoz és az állófogadáshoz, a feketén pedig már az esti bulihoz készültek elő, hatalmas bárpulttal és színpaddal.
Komolyan elgondolkoztam rajta egy pillanatig, hogy estig elücsörgök a lépcsőn, aztán a naplemente beköszöntével lesunnyogok mulatozni én is a tömegbe, hátha be tudok olvadni a társaságba sivatagi félhomályban. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és az alkalomhoz nem illő öltözékemre fogva feladtam a tervet. Indulás előtt még szóba elegyedtem az építkezés mellett ácsorgó idősebb biztonsági őrrel, aki megerősítette a gyanúmat, esküvő készül. Tört angolsággal azért még hozzátette, hogy ő azért tudta volna másra is tenni azt a potom 2 millió dollárt, amibe az este került.
Lassan indulnom is kellett, nem szerettem volna sötétben kikeveredni a sivatagról, ráadásul elfogyott a közel 5 liternyi vizem amit magammal hoztam. A parkból kifelé megálltam a Timna-tó melletti oázisnál, hogy vegyek egy hideg innivalót, mert bármennyire is sokat ittam napközben, teljesen kiszáradtam. Utólag már jó döntésnek éreztem, hogy autóval tettem meg az út nagy részét, a közel 45 fokos hőségben öngyilkosság lett volna gyalogtúrázni vagy kerékpározni a tűző napon. Így is több mint 4 órát töltöttem el a völgyben, amíg minden érdekes helyszín közelében rövid túrákat tettem. Gyalog szerintem egy nap alatt nem járható be a park, és kerékpárral is rá kell szánni legalább fél napot, hogy mindent meg tudjunk nézni.
További képek és posztok:
https://www.facebook.com/helloazsiablog/
https://www.instagram.com/helloazsia/
Előzmények:
1. Legyen mondjuk Izrael!
2. Tervezés és az előkészületek
3. Érkezés, a Ben-Gurion repülőtértől Jeruzsálemig
4. Az Olajfák hegyén I. rész: A kerti sír
5. Az Olajfák hegyén II. rész: A kő örök, akár a lélek
6. Mea Shearim - Jeruzsálem ultra-ortodox közössége
7. Jeruzsálem Óvárosa I. rész - A Via Dolorosa és a Szent Sír-templom
8. Jeruzsálem Óvárosa II. rész - A Siratófal és a Templom-hegy
9. A végtelenbe és tovább: Autóval Jeruzsálemtől a Vörös-tengerig
10. Mi a fenéhez kezdjünk magunkkal Eilatban?
