A Kerti Sír (The Garden Tomb) gyors bejárása után siettem vissza a Nabulus Road mellett található "Arab buszállomásra", nehogy lecsússzak az Olajfák hegyére tartó járatról. A 275-ös számú busz már a megállóban várakozott tele helyiekkel, főleg palesztin családokkal, akik érdeklődve szemlélték a velük együtt tömegközlekedni szándékozó külföldieket. Felszálltam az első ajtón, majd megváltottam a sofőrnél az egy útra szóló menetjegyet nagyjából 5 sékel körüli összegért. A zsúfoltság ellenére néhány üres ülést még így is lehetett találni. Végre a hosszú séta után kicsit kényelembe tudtam helyezni magam, majd rövid várakozás után el is indultunk.

Az Olajfák hegye (Mount of Olives) Jeruzsálem keleti oldalán található egy észak-déli irányú nem túl magas dombvonulaton, ami a Júdeai hegység-része. A menetidő az állomástól nagyjából 15-20 perc lehetett, bár szerintem ez függ attól is, hogy melyik járatot sikerül megcsípni. Meglepetésemre a busz a hegytetőre felérve pont a célommal ellenkező irányba fordult. Már azon kezdtem gondolkozni, hogy mégis félreérthettem a kézzel-lábbal mutogatást a buszállomás információs ablakánál, és mekkora kerülő és időveszteség után fogok kijutni a hegyre, amikor egy valószínűtlenül szűk fordulóval a sofőr a fizika törvényeit meghazudtolva újra a helyes irányba terelte a járatot. Mire a elhagytuk a Makkased kórház melletti megállót, már a helyiek nagy része leszállt, és szinte teljesen kiürült az utastér. Velem együtt csak néhány külföldi pislogott a buszon, hogy most akkor mi történik, pedig itt már közel járunk a célhoz, és igazából nem is nagyon lehet elvéteni a helyes megállót. Egyrészt az út ezen szakaszára már szinte csak külföldiek maradnak (végülis ez is egy jel), másrészt a célunk a busz végállomása is egyben, és egy forduló után visszatér a városba. A sofőrök nagy része egyébként jó fej és figyelmezteti is a turistákat, hogy megérkeztek.

A busz végállomása a Seven Arches Hotel előtti kilátó (HarHazetim View Point). A kiépített teraszról hihetetlen kilátás tárul az ember elé, akár órákig is el lehetne gyönyörködni a Templom-hegy és Jeruzsálem óvárosának panorámájában. A városra kelet felől látni rá, így érdemes lehet naplemente környékére tervezni, és bár én ehhez kicsit korán értem ki, szerintem ez egy cseppet sem vont le a látvány élvezeti értékéből.

A hegyet a Kidron-völgy választja el az óvárostól és a Templom-hegytől. Nevét a kiterjed olajfa-ligetekről kapta, amiknek már alig-alig találni nyomát a kilátó környékén egy-egy öreg és magányos olajfa képviseltében.

A hegy keleti lejtőjén fekszik a világ egy legősibb, a mai napig is használt temetője, amit nagyjából 3000 évvel ezelőtt nyitottak és még a mai napig is aktívan használják. Az amerikai Bloomberg magazin összeállított egy listát a világ legérdekesebb és leglátványosabb temetőiről, ahol a nyolcadik helyen a jeruzsálemi Olajfák hegyének sírkertjét találjuk. Nem hiába, a kilátóról letekintve tényleg lélegzetelállító a hegyoldalt hullámzó sárga sziklatengerként teljesen beborító sírkövek látványa. A temető a nem mindennapi látványon kívül az ismertségét Zakariás prófétának köszönheti, aki megjövendölte, hogy a megváltás és a holtak feltámadása pontosan itt fog elkezdődni – az itt sírhelyet vásárló zsidók az elsők között akartak lenni a majdani csodában. Nem mindenki kapott erre lehetőséget: az Olajfák hegyén való temetkezés elsősorban az elhunyt földi pozíciójától, és nem a pénztárcájától függött: itt próféták, nagy rabbik, és a zsidó nép híres alakjai nyugszanak. A hegyen számtalan híresebb síremlék, keresztény templom és kolostor is található, ha valaki mind szeretné végiglátogatni, akkor közel egy napot is rá lehet szánni a környék bejárására.

Mivel elég sok időt töltöttem a kilátóteraszon nézelődéssel és fényképezéssel, ideje volt útnak indulnom. Pár látnivalót még bele akartam sűríteni a délutánba, ráadásul úgy terveztem, hogy gyalog térek vissza a városba és a szállásra. A temető északi oldalán egy szűk, kőfalakkal határolt kanyargós kis utcácska vezet le a hegyről. Amellett, hogy ez a legrövidebb út vissza a városba, innen be lehet jutni a temetőbe kicsit körbenézni a sírok között, és olyan fontos helyszínek mellett halad el, mint a Getszemáni- vagy Gecsemáné kert (Gethsemane) és Szűz Mária sírja (Tomb of the Virgin Mary).

Az út elején mindenképpen érdemes belépni a temetőbe egy kis nézelődésre, hiszen nagyon más kultúrát képvisel, mint amit itthon láthatunk. Jelentéktelen földi halandónak amúgy sem sok esélye van bejutni ide a hagyományos módon, ráadásul most még büntetlenül megtehetjük úgy, hogy nem itt kell megvárnunk a végítéletet és a feltámadást. A távolról szinte egyformának tűnő sárgás tömbsírokról közelről már észrevehetők az apró eltérések, és a kőlapokon elhelyezett különböző méretű és formájú kövek.

A zsidó sírokra tett kövek egyrészt a lélek halhatatlanságát jelképezik, hiszen nem hervadnak el úgy, mint a virágok, másrészt pedig elfedi az anyagi különbségeket, hiszen így nem kerülhet az egyik sírra kisebb, míg a másikra nagyobb virágcsokor, a számuk pedig egyúttal mutatja, hogy hányan emlékeztek meg az elhunytról. A hagyomány eredetének praktikus okai is voltak (és vannak is). Izrael lakott területének nagy része száraz, sivatagos vidékre esik, ahol a virág még vázában sem bírta volna túl sokáig, így érthető módon már csak emiatt sem alakulhatott ki ez a keresztény vallásra jellemző szokás. A virág elhervad, a kő örök, akár a lélek.

Rövid nézelődés után visszatértem a lefelé vezető útra. Az út mellett megálltam egy rövid időre a Dominus Flevit (Az Úr sír) kápolnánál. A hagyomány alapján ezen a helyen fakadt könnyekre Jézus, amikor meglátta Jeruzsálemet, itt jövendölte meg a város pusztulását, és a Második Templom lerombolását. A kertbe vezető kis út mellett az I-IV. századból származó sziklasírok maradványai találhatók. A hívők és a zarándokok számára fontos inkább a helyszín, mert maga a templom nem túl régi, 1955-ben építették görögkereszt formában, egy bizánci szentély romjain. A kertből viszont csodálatos kilátás nyílik az óvárosra (lassan már elcsépelt, de szinte a hegy minden pontjáról az). Ha másért nem is, de ezért már megéri kicsit megpihenni és hűsölni a ciprusfák árnyékában.

Lassan leértem a völgybe. Az út jobb oldalán feltűntek a látványos pravoszláv stílusú Szent Mária Magdolna Templom aranyozott hagymakupolái, majd hamarosan az Olajfák hegyének a lábánál, és bal oldalról a Gecsemáné-kert (Gethsemane) kapujában találtam magam.

A kert fontos helyszíne a keresztény vallásnak. Héber nevének jelentése: "az olajprés helye", ugyanis Jézus idejében az Olajfák hegye lejtőjének ezen a részén egy major állt, amelyben olajprés volt. Az Újszövetség alapján Jézus kedvelt helye volt az Olajfák hegye: az utolsó vacsorát követően a Gecsemáné-kertbe ment, s arra kérte tanítványait, hogy virrasszanak vele. Júdás árulása után a római katonák is a major területéről hurcolták el. A kert maga nem túl nagy területű, magas kőkerítés veszi körbe, és a rengeteg turista és zarándok miatt közel sem az a nyugalmas, elvonulásra alkalmas zöldelő ligetes hely, mint ami Jézus korában lehetett. Egyébként is a történelem folyamán a keresztes hadjáratok, a muszlim uralom, az ismétlődő arab-izraeli konfliktusok mind-mind pusztították a környéket. Ráadásul a kert óváros falával szembeni oldalán egy forgalmas autóút rombolja az illúziót. Ennek ellenére sem szabad kihagyni kert meglátogatását

A fiatal olajfák, ciprusok és egyéb mediterrán növények között él nyolc ősöreg olajfa, akik a vizsgálatok eredményi szerint ugyan Krisztussal biztosan nem találkozhattak, de a 12. század óta figyelik a környék viharos történetét, azaz körülbelül 900 évesek. Látványuk lenyűgöző, a törzsük átmérője megközelíti a 3 métert.

A kert területén áll a Nemzetek Temploma (Church of All Nations). A mostani épület két, a történelem folyamán lerombolt templom romjai, egy 4. századi földrengésben elpusztult bizánci bazilika és egy 14. századi keresztes által épített elhanyagolt kápolna fölé épült a 20. század elején. A templom belsejében még a mai napig is láthatók az eredeti ókori mozaikpadló maradványai, amit kiegészítve a felújítás során a mintával azonos módon alkottak újra. Az újjáépítésre több felekezettől, a világ minden részéből érkezett adomány. Magyarország a szentély mozaikjaihoz járult hozzá, így a falon megtaláljuk hazánk címerét is. A templom két különleges szerepe miatt fontos a zarándok számára. Egyrészt itt találhatóak a legfontosabb ima, a Mi atyánk kőtáblái (több mint 100 nyelvre fordították le, és magyar nyelven is olvasható), másrészt a Nemzetek Templomában látható az a szikla is, ahol– a hagyomány alapján – Jézus imádkozott, mielőtt Júdás elárulta őt. Az oltár előtt fekvő sziklához sorban járulnak oda a hívők, és arccal a sziklára borulva mondanak el egy imát. A templom belsejében bensőséges csend és sötétség uralkodik, kicsit depresszív hangulatú, ami Jézus agóniáját jelképezi, ezért is kapta másik nevét: az Agónia bazilikája.

A kerttel szinte teljesen szemben, 2 percnyi sétára található Szűz Mária sírja (Tomb of the Virgin Mary). A templomban található sír üres (igen, ez is), a hely is inkább csak jelképes, semmilyen írás és dokumentum sem említi, hogy hol temették el Máriát. Már ha egyáltalán. A történet szerint egyébként is csak 3 napot pihent a sírban, aztán az angyalok a mennybe emelték. A templom messze nem a megszokott látványt nyújtja, már maga az épület  homlokzata is a talajszint alatt helyezkedik el. A bizánci alapú barlangtemplomot a keresztesek építették át és bővítették ki a középkorban, jelenleg az örmény és görög ortodox felekezet közösen felügyeli. Nem tudom mitől függ, de a templom elég gyakran zárva tart, nekem szerencsém volt, hogy bejuthattam. A földszint alatti udvarról jobbra egy kicsi barlangkápolnát találunk, a Gecsemáné-barlangot, más néven grottót, ahol a történet szerint Júdás elárulta Jézust. A templom főbejáratán belépve meredek lépcsősoron juthatunk le a barlangszerű helyiségbe. A levegőt megtölti a tömjén illata. A félhomály, a nyirkos középkori falak, és a mennyezetről lógó füstölők megszámlálhatatlan mennyisége szinte földöntúli, hátborzongató hangulatot varázsol a helynek. Kicsit nyomasztó, mint egy misztikus horrorfilm díszlete. Nem is töltöttem túl sok időt a templomban, igyekeztem visszajutni a felszínre és magamba szívni a napfényt.

Eddigre már alaposan megéheztem, és szégyen-nem szégyen, bevallom, hogy kicsit eltelítődtem a kultúrával. Az elmúlt néhány évben nem látogattam meg annyi templomot, mint ma egyetlen délután alatt. És még az elkövetkező napokra is beterveztem néhányat. A hegyet egy meglehetősen forgalmas autóút választja el az óvárostól, az átkelés után szinte azonnal a városfal alatt találtam magam. Úgy döntöttem, hogy az óvároson keresztül vágva rövidítem le az utat, mégiscsak hangulatosabb lehet, és a muszlim negyedben próbálok meg valamilyen helyi és erősen fűszeres vacsorát vadászni magamnak. Balra, a Gecsemáné-kerttel szemben az Olajfák-hegyére néz az Arany- vagy más néven Irgalom kapuja (Golden Gate). Ez a keletre néző kapu biztosított utat az óvárosba a Templom-hegy és a Sziklatemplom felé. A keresztény hagyomány szerint ezen a kapun keresztül vonult be a városba Jézus a tanítványaival virágvasárnap, és a jövendölések szerint a Messiás is majd ezen a kapun vonul be a feltámadás és a végítélet eljövetelekor. Így biztos ami biztos, a kapu kettős ívét Szaladin egyiptomi szultán befalaztatta 1187-ben, amikor elfoglalta Jeruzsálemet. Mindjárt egy muszlim temetőt is telepített elé, teljesen elzárva az utat a szentély felé. Ezáltal lendületből jobbra fordultam az ugyancsak keletre néző Oroszlános kapu (Lion's Gate) felé. Nevét - micsoda meglepetés - a kapufélfákat díszítő két oroszlánról kapta. A kapuhoz egy meredekebb emelkedő nehezítette a feljutást. Legalábbis nekem meredeknek tűnt, az egyre alacsonyabb vércukorszintem és fogyó energiám okán. A kapun belépve egy teljesen más világban találtam magam. Jeruzsálem óvárosa, vagyis az Old City bőven megér egy külön posztot, így ebben a hosszúra nyúlt bejegyzésben már nem is mennék bele mélyebben. A nyugati horizonton lassan lebukott a nap, és egyre gyorsabban kezdett sötétedni, ami az amúgy is sötét sikátorokban még hatványozottabban érezhető, így a lehető leggyorsabban megpróbáltam átvágni a muszlim negyed és a szálláshoz közeli, a város nyugati falán nyíló Jaffa kapu (Jaffa Gate) felé.

Közben a gyomrom már egyre hangosabban jelezte, hogy kicsit elhanyagoltam aznapra. Ha már a Közel-Kelet, akkor nálam a hummusz biztosan nem maradhat ki, egyszerűen imádom, itthon is rendszeresen fogyasztom. Beizzítottam a Google Maps-et és ennek fényében próbáltam keresni a kapuhoz közeli, jó értékelésekkel rendelkező pénztárcabarát egységet. A nyertes a Tala hummusz bár lett, ami alig pár percre volt tőlem, a kapuhoz vezető utcából nyíló szűk sikátorban. A hely kicsi és egyszerű, az árak a helyi színvonalhoz képest elfogadhatóak, a személyzet kedves, és a hummusz is finom, még ha nem is a legjobb, amit eddig ettem.

Egyszóval tele hassal és elégedetten távoztam. A Jaffa kaputól kifelé vezető sétány gyakorlatilag már a Yaffo Street-el folytatódik, így nem voltam túl messzire a szállástól, de a nagyjából 10 percnyi utat már teljes sötétségben tettem meg. A ThePost lobbijában eddigre már szép kis tömeg gyűlt össze, többen beszélgettek, egy nagyobb társaság valamilyen meccs közvetítésére várt a tv-ben. A kimerültség ellenére megpróbálkoztam némi közösségi életet élni, és a pultnál beváltottam a szállásfoglalás mellé kapott kuponomat egy helyi - még így sem túl pénztárcabarát - sörre, majd kiültem a tetőteraszra lazítani kicsit, és fejben megterveztem a következő napot. A meleg és a kimerültség meglehetősen jó kombináció a sörrel az álmatlanságban szenvedők számára. Két óra alvással, lassan 48 órás ébrenlét után pedig olaj a tűzre, szédelegve vánszorogtam el a szobáig, ahol képszakadás következett, a fonalat teljesen elvesztve ájultam be az ágyba.

Kövessetek minket a Facebookon és az Instagramon is:
https://www.facebook.com/helloazsiablog/
https://www.instagram.com/helloazsia/

Előzmények:
1. Legyen mondjuk Izrael!
2. Tervezés és az előkészületek
3. Érkezés, a Ben-Gurion repülőtértől Jeruzsálemig
4. Az Olajfák hegyén: A kerti sír