Az utazás miatti közel 48 órás ébrenlét és a hosszú délutáni túra az Olajfák hegyére megtette a hatását, képszakadás után teljesen zavartalanul aludtam át az éjszakát. Szédelegve bár, de kipihenten ébredtem. Az előző estén az óváros arab negyedében elfogyasztott hummuszon kívül semmit sem ettem, így a gyomrom egyre sürgetőbb utasítására a szállás lobbijába siettem reggelizni. A hostelekre jellemzően a választék nem volt túl nagy, viszont meglehetősen igényesnek tűnt a hasonló kategóriájú szállásokkal szemben, a fémtálcás-fémtányéros önkiszolgáló rendszer pedig a kollégiumi menza hangulatát idézte fel bennem. Ha tehetem mindenhol kipróbálom a helyi ételeket és különlegességeket, hiszen úgy lehet igazán megismerni egy ország kultúráját, ha szépen elmerülünk a gasztronómiájában is. Meg aztán szeretek igazán jókat enni és inni is, még ha nem is látszik rajtam. Így hamarosan egy frissen facsart narancslé és egy Shakshuka - vagy más néven "izraeli lecsó" - társaságában ültem le egy asztalhoz. A Shakshuka meglepetésemre határozottan finom volt, menzai skálán nálam már-már a divatos fine-dining kategória mércéjét is megütötte.. vagy hogy ne túlozzak, csak egy igazán ízletes streed-food-ét.

A reggeli elfogyasztása közben ráértem átgondolni és megtervezni az előttem álló napot. A terv konkrét: céltalan csavargás. Jeruzsálem új részén kezdek, majd délután az óvárosban folytatom. A korábbi Izraellel kapcsolatos olvasmányaim során többször is belefutottam a jeruzsálemi ortodox negyed, Mea Shearim nevébe. Már akkor nagyon izgalmasnak találtam a helyet, most pedig kézzel fogható távolságba is került. Nagyon is, hiszen a negyed határa kevesebb, mint egy kilométeres könnyű sétára volt található a központi Jaffa Street-től és a szállásomtól. Gyorsan összepakoltam egy kisebb hátizsákba az egész napra szükséges dolgokat, és nekivágtam a felfedezésnek. Csodálatos, ahogy a város képe akár utcáról-utcára is markánsan meg tud változni, gondolok itt a Jaffa Street fiatalosan laza és hangulatos forgatagára, a falakkal körbevett óváros szűk sikátoraira, a zöldelő növényekkel és virágokkal borított, mediterrán jellegű épületeket felsorakoztató kis utcákra, és akkor még ott van Mea Shearim is... Na igen... Tényleg egy külön világ, de erről egy kicsit később..

Először is szögezzük le: Mea Shearim nem turistalátványosság (bár sokan annak tartják). A negyed lakói nem várják tárt karokkal a kíváncsiskodókat és jobb esetben is csak megtűrik azokat akik bármilyen okból is oda tévedtek. Már a kerület határában hatalmas táblák figyelmeztetik az ide érkezőket - vagy csak az áthaladókat -, hogy milyen szabályokat illik betartani a rövid tartózkodás során. Azért, hogy ne kerüljünk bajba, igyekezni is kell tartani magunkat ehhez. Hallani a kirívó vagy lenge öltözék miatt a helyiek által inzultált turistákról, és a tolakodó fényképezés vagy csak túl hangos beszélgetés miatt összetört telefonokról. Öltözködésben ajánlott - a már Ázsiában vallási helyeken amúgy is megszokott - térdet eltakaró hosszú nadrág, és zárt felső, nőknél lehetőleg hosszú bokáig érő szoknya, nadrág, de biztosan nem cicanadrág viselése. Fényképezni pedig csak nagyon óvatosan és diszkréten lehet. Paradoxon, de mindezek ellenére mégis kihagyhatatlan program a kerület meglátogatása, ha már Jeruzsálemben járunk. Csak nyitottnak kell lennünk erre a fekete-fehér, de mégis árnyalt világra, és be kell tartanunk az alapvető szabályokat, hogy ne sértsük meg a helyiek érzéseit, szokásait (mondjuk szerintem ez mindenhol alapvető, csak itt egy kicsit hangsúlyosabban érvényes).

Ahhoz, hogy megértsük a helyet, kicsit el kellene mélyednünk abban, hogy kik a lakói és miért is jött létre a negyed. Nagyon mélyen azért mégsem boncolgatnám, mert egyrészt nem vagyok szakértője a területnek, másrészt végtelen hosszúságú értekezéseket lehetne írni a témáról, ráadásul nálam okosabbak ezt már meg is tették előttem.

Mea Shearim egyike a legrégebben alapított ortodox közösségnek Jeruzsálemben. Az óváros falain kívül létrejött telep alapítását 1847-re teszik, de néhány iratban már korábban is említik a nevét. A város gyors növekedésének köszönhetően ma már Jeruzsálem központjában található. Az itt élő Haredi zsidók életét is a zsidó vallási törvénytár, a Sulhan Aruch határozza meg. Az nekem sem volt tiszta, hogy az ortodox és ultra-ortodox vallású zsidók között mi is igazából a különbség. Nos.. árnyalatnyi, de lényeges. Röviden megfogalmazva az előbbieknek amiről nincs leírva, hogy tilos azt megtehetik, utóbbiaknak amiről nincs leírva, hogy megtehetik, azt tilos. Az ortodox közösségek nagyon zártak, nehezen engednek maguk közé kívülállókat. Az elzárkózás ellenére aktívan részt vesznek az ország politikai életében, sokszor a döntések szempontjából is meghatározó szereppel.

Már egy korábbi beszélgetés során is egy kisebb-nagyobb társadalmi szakadék képe rajzolódott ki előttem a modern felfogású izraeli fiatalok és az ultra-ortodox réteg között. Az ultra-ortodox fiatalok nagy többségében nem veszik igénybe az állami (világi) képzést, csak különböző típusú és szintű vallási iskolákban tanulnak. Az oktatás színvonala alacsony, olyan reál tárgyak mint a biológia, kémia, vagy fizika nem képezik részét, és a matematikát is csak alap szinten tanulják. A nők nem dolgoznak, a férfiaknak is csak egy kisebb része vállal állást, katonai szolgálatot is csak kevesen teljesítenek. Közösségeikben főleg a nagycsaládok jellemzőek, sok-sok gyerekkel. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy akkor miből is élnek? A válasz egyszerű: állami támogatásokból és a hivatalos adomány-gyűjtők által jobbára külföldi közösségektől és külföldön élő gazdag támogatóktól megszerzett adományokból. Ráadásul a gyerekvállalást az állam is folyamatosan támogatja. Így már érthetőek a másik oldal ellenérzései is, amikor az iskolai tanulmányok elvégzése után, alig a felnőtt kor határán, a lányoknak és a fiúknak egyaránt több évre katonai szolgálatot kell vállalniuk, majd állást kell szerezniük, és boldogulniuk egy meglehetősen drága országban. Ellentmondásosan mégis tisztelet övezi a személyüket és világukat, úgy tartják, hogy az ortodox zsidók imái teszik naggyá és legyőzhetetlenné Izraelt.

Ezek alapján nem meglepő, hogy nem egyszerű a beilleszkedésük a modern társadalomba. Igaz, nem is nagyon szeretnének beilleszkedni, és elvárják, hogy a külvilág se nagyon szóljon bele a dolgaikba. Hogy egy naprakész példával is szolgáljak: Idén tavasszal az izraeli államnak komoly gondot okozott, hogy az ultra-ortodox közösségekben nem tartották be a koronavírus okozta vészhelyzet miatt hozott korlátozó intézkedéseket. Bnei Brak városának (Tel-Aviv egyik elővárosa, kerülete) lakói rendre megszegték és kijátszották a korlátozásokat, változatlan formában élték hétköznapjaikat, továbbra is együtt imádkoztak, megtartották az összejöveteleket, ünnepeket, esküvőket, maszkot pedig nem viseltek, és általában amúgy is több generáció él egy fedél alatt. A hatóságok egy darabig tehetetlenül figyelték a betegek számának ugrásszerű növekedését, egészen addig, amíg a város lakosságának közel 40% fertőződött meg. Végső megoldásként a hadsereg vonta ellenőrzése alá a települést, és nemes egyszerűséggel hermetikusan körbezárta a határait.

A negyed lakói olyan zártan élnek, hogy még a kerületet sem szívesen hagyják el, a vásárlásokat is helyben intézik. Mea Shearim tele van kis üzletekkel, kóser élelmiszerboltokkal és pékségekkel, könyvesboltokkal, kis éttermekkel, kifőzdékkel. Az üzletek és szolgáltatók kínálata főleg a helyi lakosok igényeit elégíti ki, a könyvesboltokban szinte kizárólag csak vallású témájú könyveket lehet kapni, és a ruhaboltok, kiegészítők piaca is az előírt szabályokhoz igazodik. Az árak is ehhez szabottak, láthatóan kedvezőbbek, mint a város más kerületeiben. A negyed kifejezetten puritán és szegényes, itt-ott romos is, gazdagságnak nyomát sem látni.

Az utcákon sok az ember, beszélgetnek, intézik ügyes-bajos dolgaikat. A közösség tagjainak tiltott a modern kommunikációs eszközök használata, okostelefont nem nagyon láthatunk senki kezében sem, az internet, a közösségi oldalak szinte ismeretlenek a számukra, de még a televíziót is száműzik az életükből. A világ azért változott annyit már az elmúlt évtizedekben, hogy televízió nélkül csak-csak elboldogul az ember, de alapvető kommunikációs eszközök nélkül már nem nagyon. Így a kor szelleméhez igazodva megjelentek a szolgáltatók kínálatában a "kóser" mobiltelefonok, olyan korlátozásokkal ellátott típusok, amiket a vallási vezetők is elfogadnak és használatukat engedélyezik a közösség tagjainak. A tömegtájékoztatás feladatát "analóg internetként" a buszmegállókba és a negyed több pontjára kerítésekre kihelyezett óriásplakát méretű hirdetőtáblák látják el, folyamatosan frissítve eseményekkel, heti imákkal, példabeszédekkel, és kóser termékek hirdetéseivel.

Egy-két órát bőven el lehet tölteni a kerületben sétálva és nézelődve. Megfigyelhetjük a közösség tagjainak mindennapos életét, közben rövid bepillantást nyerhetünk egy tőlünk nagyon messze álló kultúrába. Kívülállóként amúgy sem nagyon kerülhetnénk ennél közelebb a közösség tagjainak életéhez. De ha éhesek lennénk - és persze miért is ne lennénk -, betérhetünk egy kóser kifőzdébe vagy pékségbe, csalódni nem nagyon fogunk. Kicsit kedvezőbben vásárolhatunk és ehetünk, mint a város többi részén, de azért olcsónak még így sem mondanám. Egy alagsorban üzemelő kis családi pékségből én is egy tucat különböző édes és sós péksüteménnyel, és érezhetően könnyebb pénztárcával távoztam. Nem mintha megbántam volna, egyrészt a kóser pékségek (és az arabok is) messze földön híresek a finomságaikról - amit csak alátámasztani tudok -, másrészt kellett az energia, mert még bele akartam vetni magam délután az óváros forgatagába is.

További képek és posztok:
https://www.facebook.com/helloazsiablog/
https://www.instagram.com/helloazsia/

Előzmények:
1. Legyen mondjuk Izrael!
2. Tervezés és az előkészületek
3. Érkezés, a Ben-Gurion repülőtértől Jeruzsálemig
4. Az Olajfák hegyén I. rész: A kerti sír
5. Az Olajfák hegyén II. rész: A kő örök, akár a lélek