A kedd reggeli indulás előtt kicsit nehezen szedtem össze magam. Az elmúlt három napban alaposan kimerültem a városban tett maratoni hosszúságú túráktól, de valószínűleg az is rányomta a bélyegét hangulatomra, hogy az utolsó reggelem töltöttem el Jeruzsálemben. A reggelire elfogyasztott - már szokásosnak mondható - forró Shakshuka mellett ráértem átgondolni az elmúlt napok eseményeit és az előttem álló út állomásait. Egyrészt sajnáltam, hogy itt kell hagynom a várost. Úgy éreztem, hogy messze nem láttam mindent, és ez a néhány rövid nap csak felületes ismerkedésre bizonyult elégségesnek. Másrészt viszont izgalommal töltött el annak a gondolata, hogy egy teljesen új és ismeretlen szakasza kezdődik az utazásnak. A jelige: csipetnyivel kevesebb kultúra, és kicsit több természet. Vagy ahogy sikerül. Pont, mint a konyhában, ha megpróbálok összeütni valamit.
Hosszú nap várt rám, egy kicsit több mint 300 kilométer utazás két sivatagon keresztül és két tenger érintésével. A távolság első látásra nem tűnt soknak, azonban a közlekedés Izraelben nem túl tempós. Városon kívül úttípustól függően 80-90 km/h a megengedett sebesség, csak néhány fizetős autópályán lehet 110 km/h-val haladni. Úgy terveztem a napot, hogy Jeruzsálemből indulva felfedezem a Júdeai-sivatagot, megállok egy kis nézelődésre Kumrán romvárosánál és a Maszada erődnél. Félúton talán belefér egy rövid frissítő megmártózás és gondtalan lebegés a Holt-tengerben, hogy utána új lendületet szerezve átvágjak a Negev-sivatagon és a Jordán határ mellett az Arava-völgyön, majd - optimális esetben - kora estére megérkezzek a Vörös-tenger északi csücskéhez. A Google Maps szerint maga az utazás tisztán nagyjából 4 óra, de természetesen ezen felül időt kell szánnom a látnivalókra is. Persze csak ha nem jön közbe semmi. És Douglas Adams óta tudjuk, hogy az időhöz hasonlóan a problémamentes utazás fogalma is csak illúzió. Az ebédidő kétszeresen az. Az út egy része keresztül szeli Ciszjordániát (West Bank), az 1967-es Hat napos háború során Izrael által elfoglalt területeket. Maga a Vörös-tengerig vezető 90-es főút az izraeli hatóságok ellenőrzése alatt áll, így elméletileg teljesen biztonságos, de mégiscsak egyedül leszek, ha bármi történik csak magamra számíthatok. 
Ekkor már kicsit késésben is voltam. A bérelt autó átvételére reggel kilenc órát adtam meg, de még össze sem pakoltam. Az autókölcsönző szerencsére csak néhány utcányira és nagyjából tíz perces sétára volt a szállástól. A megadott címen nyoma sem volt az irodának, de kis keresgélés után sikerült rájönnöm a titokra. A cím jó, csak a bejárati ajtó nyílik egy párhuzamos utcára. Cserébe az ügyintézés gyors és zökkenőmentes volt, az autót már egyébként is előre lefoglaltam a neten. Nem voltak nagy igényeim, megelégedtem a legkisebb, legolcsóbb manuális váltóval szerelt kategóriával is. Kis autó, kis fogyasztás, amúgy is egyedül megyek, szóval nem kell nagyobb. Miután az ügyintéző megpróbált eladni egy kiegészítő önrészbiztosítást - amit már otthon online előre megkötöttem -, rezzenéstelen arccal közölte velem, hogy sajnos nincs manuális váltóval szerelt autójuk - igazából sose volt -, így a kérdés csak az, hogy elfogadok-e automata váltósat. Nem mindig tudom eldönteni, hogy dühítőek vagy inkább viccesnek hatnak az ilyen eldöntendő kérdések: hogyne fogadnám el, ha nincs más. Nem nagy kaland, fél óra alatt hozzá lehet szokni. Mivel a város elég zsúfolt és nagyon kevés parkolóhelyet lehet találni, így kénytelen voltam visszasétálni a Mamila Mall mélygarázsáig az autó átadásához. Az átvételi ponton egy akkora automata váltós kombi várt, hogy az általam igényelt kis autó pont kétszer belefért volna a csomagtartóba. Kis pénzért nagy kényelem, a win-win helyzet mérlegének serpenyője felém mozdult el. Az átadással sokat nem vesződtek a kollégák, megkaptam a kulcsot és a műszaki adatlapot, én pedig gyorsan körbefotóztam a látható sérüléseket a félhomályos garázsban, hogy a leadásnál ne legyen kötözködés. Érdemes alaposnak lenni, sokba fájhat az elmulasztása, ha az autó visszavételénél megpróbálják az aktuális bérlőre hárítani a korábbi sérülések nyomait is. 
Már délelőtt tíz óra körül járt az idő, amikor végre útra kelhettem. A késői indulást az előnyömre is tudtam fordítani, a reggeli csúcsforgalom elkerülésével viszonylag gyorsan kikeveredtem a városból. Az út Jeruzsálem többségében arabok lakta keleti része mellett haladt el. Még vezetés közben is jól látható volt a nem túl messzi lakótelepeket óriáskígyóként körbeölelő 8 méter magas masszív biztonsági betonfal, ami az arabok által lakott kerületeket zárják el a várostól és az izraeli telepektől. A falat a 2000 elején az al-Aksza mecsetnél kitört zavargások, és a Jeruzsálemre is átterjedő intifáda alatt kezdeték felhúzni. Mára több száz kilométer hosszan kanyarog a lakótelepek és házak között, és a kerítés több tízezer arabot zárt ki a városból.
Lassan elhagytam a várost, és rákanyarodtam a Tel-Aviv-ot Jeruzsálemmel és a Holt-tengerrel összekötő 1-es számú autópályára. A táj képe is megváltozott, a zöld mediterrán növényzettel borított hegyoldalakat felváltották a rideg, sziklás tájak. A hőmérséklet szinte pillanatok alatt 33-34 fokra emelkedett a városban tapasztalható 26-28-ról, ezennel beléptem a Júdeai-sivatag területére.
Júdeai-sivatag
Sivatag és sivatag között is jelentős különbségek vannak. A Júdeai-sivatag igazából egy esőszegény, félszáraz terület, ami az ország keleti és déli irányába egyre szárazabbá válik, hogy aztán a Negev-sivatagban folytatódjon egészen a Vörös-tengerig. Közvetlenül az autópálya mellett kiszúrhatjuk a félnomád beduinok által lakott, sátrakból és viskókból álló kis illegális településeket. A Júdeai-sivatagban számos főleg állattenyésztéssel foglalkozó beduin közösség él, ám legtöbbjük gazdátlan területen építi fel egyszerű lakóépületeit és karámjait, nem kis gondot okozva az izraeli hatóságok számára.
Jeruzsálemtől nagyjából 25 kilométerre az autóút bal oldalán található egy kis település: Mitzpe Yeriho. Az útleírások nem sok helyen említik meg, pedig a Júdeai-sivatag egyik legszebb kilátása nyílik innen. Ha nem figyelünk az jelzőtáblákra könnyen elhajthatunk mellette, pedig tényleg érdemes egy rövid megállóra betérni. A falu egy 1977-ben alapított zsidó telep Ciszjordánia nyugati határa közelében. Az egyetlen bevezető utat a katonaság ellenőrzi, leeresztett sorompó és szöges fekvőrendőr lassítja a behajtást. A fegyveres katonai ellenőrzőpontok gyakoriak a Ciszjordánia területén fekvő településeken és utakon. Nekem az egész utazás alatt sem volt semmi negatív tapasztalatom, a katonák mindenhol kedvesek és segítőkészek voltak, inkább a biztonságérzetet erősítették, minthogy fenyegetőleg hatott volna a jelenlétük. Behajtás után célba vettem a város másik oldalán, már messziről látható adótornyot. Egy poros parkoló és egy rendezvényhelyszínként szolgáló étterem található a célnál (a Google Maps View of the Jordan Hall névvel jelöli). Kicsit vadnyugati - vagy inkább vadkeleti - hangulata van a helynek. Perzselő hőség, poros utcák, emberek sehol, elhagyatottnak tűnő épületek, a szél ördögszekereket görget, éppen csak Ennio Morricone zenéje hiányzik aláfestésnek. A korláthoz sétálva azonban rögtön érthetővé válik, hogy miért is akarja valaki itt tartani az esküvőjét. Lélegzetelállító kilátás nyílik a Júdeai-sivatag dombjaira, a Jordán völgyre, a palesztin ellenőrzés alatt álló Jerikó városára, és kelet felé a Holt-tengerre. Egy keskeny hegygerincen kisétálva elénk terül az ország teljes északi részének panorámája. Ha valakit érdekelnek a háborús emlékek, lövegtornyot és egy nagy bunkert találhat itt valószínűleg az 1967-es háborúból. Jobb helyet nem is találhattak volna erre, a környék nagy részét bizonyára ellenőrzés alatt lehetett innen tartani.
Nem sokat kellett tovább vezetnem a váratlan esemény bekövetkeztéig. Reggeli közben pont azon töprengtem, hogy ugyan problémamentes utazás nem létezik, de azért jó lenne megúszni, és tartani az ütemtervet, hogy beleférjen minden látnivaló útközben, és lehetőleg ne sötétben érkezzek meg a Vörös-tengerhez. Erre tessék, katonák zárják el a Holt-tenger felé vezető utat, és mindenkit Jerikó felé terelnek le. A 90-es út az egyetlen, ami biztonságos is, és a Holt-tenger felé szeli át a sivatagot. A másik lehetőséghez vissza kellett volna fordulnom egészen Jeruzsálem, majd Hebron és Beér-Seva felé, de ebben az esetben újra kellett volna terveznem mindent.
Így hát választásom nem volt, letértem a főútról. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem vesztek órákat, és csak egy kis kerülő lesz a lezárásból. A keskeny terelőút kátyúk tekintetében biztosan felvette volna a versenyt bármelyik itthoni rokonával, igyekeztem a lehető leglassabban haladni ahhoz, hogy ne okozzak maradandó károsodást a bérelt autóban. Datolyapálma ültetvények hosszú sorát hagytam magam mögött, mire a távolban már láthatóvá váltak a Holt-tenger Jordániai partvonalán húzódó hegyvonulatok. Így ha másban nem is, de a megfelelő irányban biztos lehettem. Szerencsére a következő elágazásban rendőrautók bukkantak fel, és visszatereltek a főútvonalra.
Úgy becsütem, hogy a kitérővel nem vesztettem 20 percnél többet. Végre elértem a Holt-tenger északi csücskét, hogy dél felé fordulva rákanyarodhassak a Vörös-tengerig vezető 90-es főútra. Az útelágazás mellett található egy nagyobb pihenőhely benzinkúttal és shoppal - Lido Beit HaAvara Kibbutz - ami cégérén nemes egyszerűséggel a "Világ legmélyebb pontjaként" hirdette magát. Van is benne igazság, itt már 394 méterrel jártam a tengerszint alatt. Mivel nem tudtam hol lesz legközelebb lehetőségem feltankolni magam vízzel és némi rágcsálnivalóval az útra, így megálltam egy gyors bevásárlásra. Rendkívül fontos, hogy elegendő folyadékkal vágjunk neki a sivatagnak, a közel 40 fokos hőségben észrevétlenül megiszik az ember 4-5 litert, a kiszáradás viszont meglehetősen kellemetlen tünetekkel tud járni.
A hőmérő mutatója közben egyre csak feljebb kúszott, így pár percre komolyan elgondolkoztam rajta, hogy beugorjak-e a közeli Kalia Beach-re egy gyors megmártózásra, és igyak-e egy frissítőt a Világ legmélyebben fekvő bárjában (Lowest Bar in the World), de aztán maradtam az eredeti tervnél, majd a Negev-sivatag előtt, a Holt-tenger déli részén állok meg, ha belefér az időmbe. Ein Bokek-nél ráadásul ingyenes a strand, ami egy 20-30 perces megmártózás esetében elég komoly érv, így inkább folytattam is az utam.
Kumrán
Szinte alig hűtötte le az autó utasterét a klíma, mikor az útjelző táblák alapján megérkeztem Kumrán (Qumran) romvárosához. Több hasonló romváros található a Júdeai-, és Negev-sivatagban, de Kurmán mégis kiemelkedik ezek közül, ugyanis a közelben lévő barlangokban találták meg a 20. század közepén a híressé vált Holt-tengeri tekercseket.
Az egykori települést az esszénusok építették az i.e. 2. században, és egészen a zsidó-római háborúig létezett. Heródes uralkodása alatt egy földrengés elpusztította, de később újjáépítették. A várost az 1. századig lakták, aztán i. sz. 68-ban egy támadás során lerombolták és felégették, majd véglegesen elhagyták a lakói. A támadás előtt azonban a féltve őrzött iratokat légmentesen lezárt agyagkorsókba tették, és a a biztonságot nyújtó barlangokba rejtették.
Az írások első darabjaira 1947-ben egy beduin kecskepásztor lelt rá a Kumráni hegység egyik barlangjában. A későbbiekben további 12 barlangot fedeztek fel a közelben hivatásos régészek vagy beduinok. A legelső tekercsek az 1-es barlangból kerültek elő. Legnagyobb jelentősége a 4-es barlangban talált Ézsaiás tekercsnek van, amely 7,34 méter hosszú és egészen jó állapotban maradt ránk. A legtöbb tekercs, összesen nagyjából 900db jórészt széttöredezett pergamendarabok formájába került előn. A 12. barlangot nem is olyan régen, 2017-ben fedezték fel a kutatók. Jelenleg a Holt-tengeri tekercseket a jeruzsálemi Izrael Múzeumban lehet megtekinteni, több más biblia korból származó kézirat mellett.
A belépőjegy 21NIS 1800-2000Ft / fő, amit a látogatóközpontban lehet megvásárolni. Kis öröm - legalábbis nekem az volt -, de szerintem a sivatagban mindenki értékelni fogja, hogy még a mosdók is légkondicionáltak. Mindjárt nagyobb lelkesedéssel csengettem ki a jegyárat. A teljes romokat nagyjából 45 perc alatt körbe lehet sétálni, kiépített ösvény vezet végig a területen. Az épületekből jobbára csak a falak maradtak meg, a romok között ciszternát, pékműhelyt, fazekas műhelyt, bőrkikészítőt, konyhát, ebédlőt, tornyokat és másolótermet tártak fel. Ez utóbbiban készültek a kéziratok, ahol a szent szövegeket másolták. Nem találtak viszont a régészek hálótermet. Így arra gondolnak, hogy az Esszénusok a szabadban felvert sátrakban, illetve a közeli barlangokban aludhattak.
Egyébként a hely leglátványosabb része annak a szakadéknak a széle, ahonnan rá lehet látni az egykor a Holt-tengeri tekercseket rejtő barlangokra a szemközti hegyoldalban. És nem mellékes, hogy erről a magaslatról nyílt először elképesztő látvány a Holt-tengerre is. Bár igazából innen dél felé minden megállónál úgy gondoltam, hogy ezt a látványt nem lehet tovább fokozni, aztán mégis lehetett.
A Holt-tenger
Igyekeznem kellett, mert ekkor már bőven elmúlt dél, és még az út felénél sem tartottam, ráadásul a következő megállóra a Maszada erődnél egy kicsit több időt terveztem szánni. A 90-es főút itt már végig párhuzamosan haladt a Holt-tengerrel a hegyoldalban.
A Holt-tenger és Jordán-árok a föld legmélyebb szárazföldi pontja. A tenger valójában egy sós vizű tó. A víz tükre kb. 420 m-rel, a tófenék 795 m-rel van a földrajzi tengerszint alatt. Nevét onnan kapta, hogy a magas sókoncentráció miatt csak mikroszkopikus méretű élőlények élnek meg benne. Sótartalma nyolcszor nagyobb, mint az óceánok vizében. A tóba egyre kevesebb víz érkezik. A csökkenő vízutánpótlás miatt a tó kettészakadt, a mélyebben fekvő északi rész mellett a déli medence fokozatosan kiszárad. A vize erősen párolog, amit a völgykatlanban uralkodó sivatagi hőség okoz. Ezért felszíne majdnem állandó ködrétegben lebeg, a túlsó partot csak gyengén lehet kivenni. A sivatagi meleg hatására dél környékére a köd felszívódik, és hihetetlen panoráma tárul az ember szeme elé. Bármelyik oldalra néztem ki az autóból, elképesztő színekkel találkoztam, igazi eye-candy az út ezen szakasza. Jobb kéz felől a vörös és sárga milliónyi árnyalatában játszó sziklás hegyvonulat, bal kéz felől pedig a néhol türkiz zöldben, máshol azúrkékben ragyogó tenger.
Félúton egy állandó katonai ellenőrzőpont lassítja a forgalmat. Egy-egy autót megállítanak, de az esetek többségében csak benéznek az ablakon, intenek és tovább engednek.
Több strand is található útközben, de nagy részük fizetős. A fürdésre nem kijelölt helyeken nem ajánlott a tengerbe menni, a part sok helyen veszélyes a víz által kimosott beszakadó gödrök és árkok miatt. Ein Gedi az egyik leghíresebb fürdőhely Kumrán és Masszáda között. A település egy zöldelő oázis mellé épült kibuc. Létét elsősorban egy bővízű forrásnak köszönheti, amely a Holt-tenger fölött 670 méter magasan egy sziklából ered. Nagy vízesésként zuhog alá az örökzöld növényektől körülölelt sziklafalról. A természetvédelmi területen néhány túraútvonal is vezet a vízesésig, de idő hiányában sajnos nem tudtam felmenni. A strandon gyógyfürdő és SPA is épült, így a belépőjegy elég borsos, 79-85NIS (kb. 7500Ft). Ráadásul a szép lassan kiszáradó tenger partja már jó 800 méterre húzódott vissza a főépülettől, pótkocsis traktorokkal viszik oda és vissza a tengerben fürdőzni vágyókat.
Maszada
Délután kettő körül érkeztem meg a Maszada (Masada) erődhöz. Engem kicsit a Srí Lanka-i Sigiriya sziklára emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy amíg Srí Lankán buja zöld dzsungel veszi körbe az oroszlán sziklát és az erődöt, addig itt kietlen sárgás-vöröses kősivatag. Ez már a Júdeai- és a Negev-sivatag határa.
A helynek nagyon érdekes története van. A Maszada szó már önmagában is erődöt jelent. Az erőd elődjét Heródes foglalta el az apja halála utáni hatalmi harcban. A várat és a hozzá tartozó fényűző palotát az i.e. 37-31. között építette fel magának, majd hosszú ideig a római légiók őrállomása volt. I. sz. 66-ban római elnyomás alatt szenvedő fanatikus zelóta zsidó lázadók egy csoportja csellel bevette a várat, de nem sokáig élvezhették a Heródes által épített palota kényelmét, 73-ban Lucius Flavius Silva egy római légiót vezetett a vár ostromára. A római légiók kiépített táborainak körvonalai és romjai a mai napi gyönyörűen láthatóak a Maszada körül. A szikla teteje nagyon nehezen érhető el, a keleti oldalon mintegy 400 méter, a nyugati oldalon 91 méter magas. A rómaiak körbevették a várat, majd az ostromhoz rámpát kezdtek építeni a hegy alacsonyabb nyugati oldalán. A várvédők kövekkel dobálták a rámpa építőit, ezért a rómaiak zsidó foglyokkal építtették tovább. A rámpa tavasszal lett kész, az ostrom második vagy harmadik hónapjában, ez lehetővé tette a rómaiaknak, hogy faltörővel elérjék a várat. Miután a rómaiak áttörték a falat, lángokban találták a raktárakat és a Maszadát védő több mint ezer ember inkább öngyilkosságot követett el, vagy egymást ölték meg, minthogy fogságba essenek, vagy a rómaiak öljék meg őket. Csak két nőt és 5 gyereket találtak életben. Az izraeli hadsereg rendszeresen itt tartja a katonai eskütételeket, aminek fontos jelmondata: Maszada nem eshet el soha többé!
A Maszada az UNESCO világörökség része, a sivatagból kiemelkedő sziklája már messziről látható a 90-es főútról. Egy jobbra leágazó keskeny út vezet a hely lábánál lévő látogatóközponthoz. Az erőd maga egy elszigetelt rombusz alakú fennsíkon található, a területe természetvédelmi terület. Feljutni két módon lehet: gyalog két különböző kanyargós ösvényen (Snake Path és Roman Ramp Path), és drótkötélpályás felvonóval a keleti oldalról. A jegyárat azt határozza meg, hogy milyen módon szeretnénk feljutni a hegyre: gyalog vagy felvonóval. A retúrjegy felvonóval 46NIS, nagyjából 4500Ft. A látogatóközpontban helyet kapott egy régészeti múzeum, és egy vetítőterem, ahol a Maszada történelméről és a régészeti feltárásokról nézhetünk meg egy filmet, ha el akarnánk ütni az időt a következő felvonó indulásáig.
Nem sokat kellett gondolkoznom rajta, hogy melyik feljutási lehetőséget válasszam. Egyrészt a forró nyári napokon nem ajánlott gyalog meghódítani a sziklát, másrészt rengeteg időt lehet megspórolni a felvonó használatával, gyalog 1-1 órát biztosan rá kell szánni a hegy megmászására oda-vissza. A perzselő sivatagi napsütésben, és a június végi 40 fok feletti melegben, valahol félúton dőltem volna ki, még vállalkozó sem nagyon lett volna arra, hogy a ropogósra sült maradványaimat lehozza hegyoldalról. A felvonó menetideje 5-10 perc lehet, az út minden másodperce megérte a pénzt a kilátás miatt.
A felvonóból kilépve fuvolázó Tristram- vagy dalosseregélyek várják a turistákat. Ők Maszada madarai. Sokan vannak, hangosak, és meglepően barátságosak, nem félnek az emberektől. Etetni nem lenne szabad őket, de láthatóan a természetvédelmi területre vonatkozó szabályok hidegen hagyják a madarakat, hangosan és nagy lelkesedéssel próbálják lehúzni valami csipegetni valóval az ide érkezőket. A legenda szerint a kismadarak Maszada védelmezői, a római légió ostroma közben az erődöt védő és itt meghalt emberek lelkei.
A fennsíkon nagyon kevés az árnyék, a kövek visszaverik a forróságot, sapka és sok víz erősen ajánlott. Így is 1-1,5 órát nyugodtan rá lehet szánni a nézelődésre, az erőd körbejárására, és az északon található palota romjainak felfedezésére. A sziklák által képzett természetes teraszokon fürdők, mozaikkal díszített termekből álló házak és persze egy zsinagóga állt. Az épületekből Kumránhoz hasonlóan jobbára csak a falak maradtak meg, néhány építmény állta csak az idő sarát. A romok önmagukban nem túl látványosak, de a hegy minden oldaláról lélegzetelállító kilátás nyílik a Holt-tengerre, a sivatagra, és a körülötte található római légiók táborhelyeinek maradványaira.
Késő délután volt már mire lejutottam a hegyről, és még meg kellett küzdenem a labirintusszerű látogatóközpontból való kijutással is. Bármerre indultam, vagy ajándékboltba, vagy étterembe érkeztem. Nem voltam vele egyedül, a hozzám hasonlóan az épületben keringő sorstársaimmal már-már régi ismerősként üdvözöltük egymást minden új találkozáskor. Aki nem vásárol, annak az lesz a büntetése, hogy Maszada védőihez hasonlóan itt fogja kísérteni az újonnan érkező látogatókat. Éppen kezdtem kétségbe esni, hogy itt fogom tölteni az éjszakát, mire egy elhagyott folyosón rábukkantam a mélygarázsba tartó liftre. Határozottan jól esett beülni az autóba, újra úton lenni, és feltekerni a klíma kapcsolóját.
Ein Bokek
Lassan a Holt-tenger déli csücskéhez közeledtem, és még meg sem mártóztam a vízben. Annak ellenére, hogy képtelen vagyok egy-két óránál többet eltölteni a parton és nincs türelmem a napozáshoz sem, a Holt-tengerben való lebegés gondolata nagyon vonzott.
A Holt-tenger déli medencéjében, Ein Bokek-nél jól kiépített ingyenes strand várja a lehűlni vágyókat. Tipikus tengerparti nyaralóhely, jobbára hotelek és üzletek sorából áll. Jól esett végre egy kis zöld növényzetet látni a kopár sivatag után. A parkoló fizetős, 5NIS egy órára, de nem is terveztem egy óránál többet itt tölteni. Nem érdemes bliccelni, a parkolóőrök folyamatosan járnak körbe, és sorban büntetik a jegy nélkül parkolókat.
A part sárga homokos, kifeszített napvitorlák védenek a sivatagi nap erejétől. A víz lassan mélyül és nagyon meleg, a várt hűsítő felfrissülés így elmaradt. Viszont nem csak, hogy remek móka különböző testhelyzetekben lebegni a vízen, de még rendkívül egészséges is. A holt-tengeri só összetétele eltér a konyhasóétól, nagy mennyiségben tartalmaz kloridot, nátriumot, magnéziumot és káliumot, a vize - és iszapja - pedig ásványi sókat, nyomelemeket. A Holt-tengerből származó só és iszap egyaránt népszerű gyógy- és kozmetikai termékek forrása. A magas sótartalom nem csak a víz felhajtóerejét növeli meg, de azt is rögtön észrevesszük, ha valamilyen sérülés található a bőrünk felületén, a legkisebb karcolás is égő fájdalommal reagál a sós vízre. Idő hiányában az iszappakolást nem próbáltam ki, és egyébként sem szabad 30 percnél huzamosabb ideig tartózkodni a túlságosan sós vízbe, így miután kiszórakoztam magam mindenféle szinkronúszásban látott pózok felvételével, és egy rakás szelfit készítettem szinte ülve lebegve a vízben - amiknek bemutatástól a jó ízlés védelmében eltekintek -, szó szerint elgyengülve kivánszorogtam a partra. A víz olajos rétegként vonja be az ember bőrét, kicsit olyan érzés a levegőn, mintha még mindig a meleg vízben merülnénk el. A fürdőzés után emiatt erősen ajánlott lezuhanyozni, a sós víz hosszú távon nagyon kiszárítja és marja a bőrt. Itt jön jól, hogy a kiépített strandokon ingyenes zuhanyzókat és öltözőparavánokat állítottak fel.
Így alig egy órával később - még le sem járt a parkolójegyem-, már újra úton voltam. Neve Zohar után sólepárlók és nem túl szép látványt nyújtó ipari létesítmények mellett haladtam el. Az út ezen szakaszának mégis van egy érdekes pontja, az út menti sziklafalban több helyen láthatunk sóbarlangokat és hatalmas sótömböket. A barlangok jó részébe az omlásveszély miatt nem ajánlott a belépés, és jelenlétünkkel megzavarhatjuk a napközben békésen szundikáló denevéreket.
Negev-sivatag
A Negev-sivatag, más néven a Negeb, mintegy 12 000 km² területével Izrael Állam közel 60%-át elfoglalja, a népességnek azonban csak alig tíz százaléka él itt. Nyugatról az egyiptomi országhatár és a Gázai övezet, keletről az Arava-alföld és Jordánia, délről a Vörös-tenger, északon a Holt-tenger déli medencéje határolja. A sivatagban számtalan kibuc található, ahol innovatív mezőgazdasági eljárásokkal fejlesztenek, tesztelnek, és segítségükkel próbálják termőre fordítani a területet. A sivatag közepének nagy kiterjedésű pusztáit katonai célokra is használják. Izrael legfontosabb katonai repterei ebben a régióban vannak, hadgyakorlatokat, és rakétateszteket is végeznek itt. Egy eldugott kisvárosban, a híres-hírhedt Dimona mellett felhúzott nukleáris létesítmény az izraeli atomprogram és kutatás központja.
A Negev-sivatag déli tája csodálatosan sokszínű: hegyek, völgyek, és erózió alakította kráterek, kiszáradt folyómedrek szabdalják. Az enyhén gyűrt hegyvidék idős gránitból és homokkőből áll, a völgyekben kréta- és triászkori kőzetekkel találkozhatunk, és a különös sziklaalakzatokban gazdag núbia-i homokkő bukkan elő. A 90-es út ezen a szakaszon már alig pár száz méteres távolságra halad párhuzamosan a Jordán határral. A monotonitást nem törik meg települések, csak néhány út melletti oázis, kibuc, vagy egy-két pihenőhely jelenti a változatosságot. A külső hőmérséklet délutánra már az elviselhetőség határát súrolta, 45 fokot jelzett az autó hőmérője, így éppen hogy csak egy-egy fotó erejéig szakítottam meg az utat, és haraptam mélyeket a friss levegőbe.
Az út a végtelenbe veszik, majd szinte ponttá zsugorodva eltűnik a látóhatáron. Paradox módon egyszerre borzasztóan látványos, és nagyon unalmas. Az itthon megszokott vadveszélyt jelző közlekedési táblák a hirtelen elénk ugró tevékre hívják fel a figyelmet. Nálunk a szarvasok, Dél és Délkelet-Ázsiában az elefántok, itt pedig a tevék jelentik a potenciális veszélyforrásokat. Vadon élő tevét mondjuk egyet sem láttam, de az út menti sziklákon kiszámíthatatlanul ugráló sivatagi kecskéket vagy gazellákat, annál többet.
És mi az ami nem hiányozhat egyetlen valamire való sivatagból sem? Természetesen egy McDonald's. A megszokott épület látványa szürreális képet nyújt a sziklás sivatag dűnéinek társaságában. Kicsit magányosnak, de nagyon hívogatónak tűnt abban a pillanatban, így bár nem kedvelem túlságosan a konyhájukat, de be kellett ugranom legalább egy késői ebédre és egy frissítő shake-re. Na és persze egy fotóra.
Hamarosan négy sávossá szélesedett az út, és az eddigi gyér forgalom is mérsékelten élénkülni kezdett. Érezhetően közeledtem a Vörös-tengerhez és az Eilat-i szabadkereskedelmi körzethez. Közben a sivatag nyugati oldalán lassan a látóhatár alá bukott a nap, és a Jordán hegyvonulat felett felkelt a hold. A naplemente újabb hihetetlen árnyalatokkal gazdagította a sivatag és a sziklák sárgás-vöröses amúgy sem egyhangú színpalettáját, és tette festményszerűvé a tájképet.
Bal kéz felől elhagytam az újonnan épült, de még nem átadott Ramon Nemzetközi repülőteret. Innen már alig 10 kilométer Eilat, a régi Ovda-i reptér pedig jó 40 kilométerre és egy órányi útra volt a várostól. Szezonban akár alig pár ezer forintos jegyáron hordja ide tömegesen a nyaralni vágyó utasokat a WizzAir és a Ryanair, most azonban elég kihaltnak tűnt a környék. Hamarosan egy rendőrségi ellenőrző pont lassította a városba tartó forgalmat. Közben besötétedett, porosan és fáradtan, de megérkeztem. Nem vágytam már semmi másra, csak egy hideg sörre és egy kényelmes ágyra, így a város felfedezése helyett egyenesen elindultam megkeresni a szállásom.
További képek és posztok:
https://www.facebook.com/helloazsiablog/
https://www.instagram.com/helloazsia/
Előzmények:
1. Legyen mondjuk Izrael!
2. Tervezés és az előkészületek
3. Érkezés, a Ben-Gurion repülőtértől Jeruzsálemig
4. Az Olajfák hegyén I. rész: A kerti sír
5. Az Olajfák hegyén II. rész: A kő örök, akár a lélek
6. Mea Shearim - Jeruzsálem ultra-ortodox közössége
7. Jeruzsálem Óvárosa I. rész - A Via Dolorosa és a Szent Sír-templom
8. Jeruzsálem Óvárosa II. rész - A Siratófal és a Templom-hegy
